A lengyel és a magyar irodalmi élet között akkorára nőtt a különbség, hogy lassan már elképzelhetetlen a kapcsolattartás bármely olyan formája, amely túllép a kiadók könyvbemutatóin. Az okok és következmények számosak, a szervezeti keretektől egészen a piaci magatartásig terjednek.

Csak négyen nagyok

Lengyelországban a rendszerváltás óta vadon terem az író, nem vár segítséget a hatalomtól, de nem is fenyegeti azt, nem szövetkezik más írókkal elvek védelmében, nem várja szívszorongva vagy szívrepesve a kormányváltást. Úgy viselkedik, mintha számára a másik író nem létezne, neki csak a kiadójával és az olvasóval akad dolga. A magyar és a lengyel viszonyok közti különbség akkor mutatkozott meg a legvilágosabban előttem, amikor jó fél éve a legifjabb nemzedéket megszólaltató Tekstylia című antológia szerkesztői beszélgettek a Merlinben a korosztályukhoz tartozó magyar irodalmárokkal, s amikor elmagyarázták nekik, hogyan működik a JAK és a FISZ, aggódva kérdezték: ezek szerint Magyarországon nem írhat az, aki nem tagja valamelyik szövetségnek? Ebből persze nem az következik, hogy Magyarországon mégiscsak támogatják valahogy az irodalmat, Lengyelországban pedig a sorsára hagyták. Ott nulla százalék a könyv áfája, bár ezen többször próbáltak változtatni, a szakma mindig elutasította, mint az analfabetizmus növelését célzó intézkedést.

Ma már csak négy lengyel író létezik a mitikus nagyság dimenziójában: Szymborska, Róewicz, Mroek és Lem. Ilyen pályafutásra már senkinek sincs esélye, de azért találhatunk példákat szép nemzetközi sikerekre. A leglátványosabb talán Antoni Liberáé. A kiváló műfordító és rendező mindmáig egyetlen regénye, A Madame 2000 áprilisában Amerikában és Magyarországon kezdte világkarrierjét, néhány hónapja pedig már a tizennyolcadik külföldi kiadása jelent meg (Oroszországban). A műnek nincs köze a posztmodernhez, a Thomas Mann-i nagyregényhez kötődik. A példa több lengyel írót is kísért: Olga Tokarczuk és Wlodzimierz Kowalewski ikernovellát írt Mannról, Pawel Huelle rég várt harmadik regénye pedig néhány hónapja jelent meg Castorp címmel. E három szerző a lengyel próza mitográfiai vonulatát képviseli. A XIX. századi romantikusok és a XX. századi emigránsok Litvániát és Ukrajnát mitizálták, ők Gdansk, Szilézia vagy az egykori Kelet-Poroszország múltjába merülnek.

Hűlt hely A lengyel irodalmi élet a végletekig decentralizált, itt már a centrum hűlt helyét is rég fölszántották, itt mindenki egyedül küzd a sikerért. Természetesen különböző kiadók és folyóiratok körül létrejöhetnek szellemi műhelyek, velük érdemes együttműködni. Térben és érdeklődési körét tekintve is a lengyel-szlovák- ukrán hármas határ közelében, az ország legeldugottabb zugában működő Czarne Kiadó áll a legközelebb Magyarországhoz. Családi vállalkozást kell elképzelni, melyet Monika Sznajderman kultúrantropológus hozott létre azért, hogy kiadja Andrzej Stasiuk műveit. A kilencvenes évek első felében a legsikeresebb írók közül többen is úgy érezték, bármilyen örvendetes is, hogy befutottak egy jó kiadónál, azt azért nem szeretnék, ha mások gazdagodnának meg rajtuk, a kiadással pedig maguk is elboldogulnak. Olga Tokarczuk és Stefan Chwin mellett Stasiuk is így gondolta. A Czarne jutott a legmesszebbre.

Kezdetben csak Stasiuk és néhány jóbarát műveivel próbálkozott, aztán egy idő után nemzetközi lett a szerzőgárdája, pontosabban közép-európai, bár Stasiuk ezen mást ért, mint annak idején Kundera vagy Konrád. Ennek semmi köze a bécsi kávéházhoz, ez nem Prága, nem is Budapest. A nyolcvanas évek varsói undergroundjából a világ végére kivonult Stasiuk kedvenc tájai a Tiszától keletre találhatók. Évek óta járja azt a térséget, hihetetlen empátiával megírt útirajzait Útban Babadagba címmel nemrég gyűjtötte vaskos kötetbe. Bár Stasiuk Magyarországon privilegizált írónak számít, hisz már három könyve jelent meg, ezeket hamarosan követi Dukla című regénye és az ukrán Jurij Andruhoviccsal közösen írt eszszékötete, a legújabb könyvét is muszáj lefordítani, hadd tudja meg minden híve Magyarországon, hogyan menekült el Budapestről, az augusztus 20-i tűzijáték elől Nyíregyházára, majd Tokajba, ahol - mint írja - sehol sem lehet reggelizni.

Stasiuk barátja, Andruhovics az egykori Stanislawówban, a mai Ivano-Frankivszkban él. Közel van ehhez a városhoz az a vidék, ahol Bodor Ádám történetei játszódnak. Ő Stasiuk legnagyobb magyar felfedezettje, már három könyvét adta ki a Czarne. Ugyanitt jelenik meg nemsokára a Finnugor vámpír Szécsi Noémitől.

Stasiuk példáján jól bemutatható, mit kell tennie, mennyit kell szerepelnie a sikerért harcoló lengyel írónak. A magas példányszám gyakran nem a remekmű, hanem az ego előtti hódolat. Az író már nem rejtőzhet a művei mögé, sőt gyakran érdekes egyéniségként tálalják, mint egy színészt, aki emellett könyveket is ír. Stasiuk sikeréhez nagyban hozzájárul a biográfiai legenda (épp katonai börtönben volt, amikor kezdetét vette a Jaruzelski-korszak, szabadulása után pacifista ellenzéki lett, majd elvonult a világtól). Az író-egók iránti érdeklődés fenntartásában nagy szerepet játszik a média, még a színes magazinok is szívesen tálalják, ha nem is szenzációként, legalább érdekességként a legnépszerűbb írók magánéletét, hobbijait, szokásait.

Mindezzel együtt Stasiuk esete még normálisnak mondható. Nézzünk egy extrább példát. A Czarne költészeti sorozatának társkiadója, Pawel Dunin-Wasowicz a hivatalos és a szamizdat irodalom melletti harmadik nyilvánosságból, a fanzine-ből kinőtt artzine-kultúrából került az irodalmi életbe. Volt egy Lampa i Iskra Boza (Lámpa és Isteni Szikra) nevű kiadója és periodikája - egy pecsét a hátizsákban és jó pár doboz eladhatatlan könyv a szülei lakásában. Adott ki olyan regényt is, amely másfél év alatt kétszáz példányban kelt el. Aztán jelentkezett nála Dorota Maslowska, egy wejherowói gimnazista lány, aki érettségi után megírta Lengyel-ruszki háború című regényét, amely egy kisvárosi gengszter tudatzavarban átélt kalandjait beszéli el. 2002 szeptemberében Dunin-Wasowicz a szerény siker reményében tán még ezret is nyomtatott belőle. Heteken belül kitört a hisztéria: egy médiakedvenc írósztár, Jerzy Pilch megdicsérte, aztán elszabadult a pokol. A csőd szélén álló kis kiadó tízezrével nyomta újra a regényt, amelyért sorban álltak és készpénzzel fizettek a terjesztők. Az összpéldányszám azóta meghaladta a százezret.

Itt tegyünk egy nemzetközi kitérőt. A regényt fél évvel a megjelenése után, 2003 áprilisában magyarul is kiadták. Maslowska elújságolhatta a budapesti könyvvásáron, hogy Lengyelországban a popkultúra csillaga lett, Magyarországon pedig ezennel megkezdődött a nemzetközi karrierje. Mivel az irodalom nálunk nem számíthat jelentős médiatámogatásra, itt elmaradt a siker. Nem ihletett meg senkit a jól nevelt gimnazista lány és regényhőse, a legtrágárabb gengszterszlenget beszélő otromba narkós közti kontraszt. Ezek után kíváncsian vártam, mit kezd a regénnyel a francia és a német közönség (és a címmel a fordító). A "ruszki" szóval nem boldogult senki, inkább megkerülték: így lett a francia cím Polococktail Party. A fogadtatásra viszont nem lehet panasz - Németországban egy hét alatt tizennégyezer példányban kelt el. Amerikában most jelenik meg Snow White and Russian Red címmel.

Otthonosan a médiában

Visszatérve Maslowska kiadójára: Dunin-Wasowicz úgy vitte sikerre a könyvet, hogy nem ő invesztált reklámba, hanem beindultak a piacon bizonyos öngerjesztő mechanizmusok. Persze a regényt legalább annyian utálják, mint ahányan szeretik, sokak szerint kár örülni a sikernek, mert ez is csak azt mutatja, hogy a kultúrmocsok kiszorítja az értéket. Nem erről van szó. A regényt lehet utálni, de nem lehet átsorolni a kommersz irodalomba, annak megvannak a maga szabályai. Ha Maslowska kommersz szerző lenne, már a piacon lenne a folytatás Bivaly újabb kalandjai címmel, Dunin-Wasowicz pedig… Hát ez az, mit tesz e bohém lélek, aki újságírásból él, a kiadóján inkább csak veszít, de egyszer csak nyer 25-30 milliót (forintra átszámítva). Vehetett volna házat Varsó legszélén, ehelyett úgy szórja vissza az egészet az irodalomba, mintha rulettasztalnál nyerte volna. Pár hónappal ezelőtt Lampa címmel, a saját pénzéből indított egy igen jó kinézetű, első pillantásra színes magazinra emlékeztető havi folyóiratot. Van benne irodalom, zene (posztpunk, hiphop) és képregény. Az első négy számból három címlapján íróportré látható (Maslowska, Tokarczuk, Stasiuk), a negyediken pedig egy nemrég újjáalakult legendás punkzenekar, a Pidzama Porno frontembere szivarozik. A címlapra került nagy egyéniségekkel természetesen hosszú interjú készült.

A szerkesztőség fiatal képzőművészekkel, a Raster Galériával osztja meg az önkormányzattól fillérekért kapott belvárosi lakást. Régi kapcsolat ez, talán ezért is olyan imponáló a lap vizuális megjelenése. A címlapon grafikák láthatók, a szövegeket pedig olyan fényképek illusztrálják, amelyek igen távol állnak attól, amit "íróportrénak" képzelünk. A Maslowska, fürödj meg című sorozaton hol reggeliző diáklányt, hol szöges nyakörvben lehanyatló démont láthatunk. A négyből két számhoz CD-melléklet is jár, az egyiken a Pidzama Porno új albuma, a másikon Marcin Œwietlicki krakkói költő és rockzenész összeállítása hallható, az anyagból kiemelkedik a varsói "intelligens női punk" Los Trabantos és Andruhovics ukrán nyelvű hiphopszerzeménye.

A hatvanas években született irodalmárok nemzedéke nagyon jól boldogult a rendszerváltás után kialakult piaci körülmények között. Elutasították a nyolcvanas évek politikai szembenálláson alapuló logikáját, otthonosan mozognak a média világában, megszerették a kapitalizmust, elfoglalták a legfontosabb pozíciókat. Annyira, hogy a következő generáció már alig tud elstartolni. Két éve jelentkezett hatalmas terjedelmű Tekstylia című antológiájával a hetvenes évek nemzedéke. A legfiatalabb írók úgy érzik, kiszorultak a piacról, frusztráltak, radikálisak, robbantanák a status quót. Heves kirohanásokat intéznek a fogyasztói társadalom idiotizmusa ellen. Mert ahol húsz éve még csak ecet és mustár árválkodott a pulton, ott most sosem tapasztalt árubőség örvendezteti a társadalom jólétben élő vékony rétegét. Nem árt emlékeztetni erre azokat a magyar utazókat, akik húsz év után szeretnék viszontlátni Krakkót vagy Zakopanét, és indulás előtt arról érdeklődnek a Lengyel Intézetben, hol lehet benzinjegyet kapni.

(Forrás: Népszabadság, 2004. december 18).

Elhunyt Ryszard KAPUSCINSKI

2007 január 23-án elhunyt Ryszard Kapuscinski, világhírű lengyel író, publicista, riporter. Könyveit tízegynéhány nyelvre, köztük magyarra is lefordították. Magyarul megjelent fontosabb művei: Golyózápor Angolában, A császár, A sahinsah, Futballháború, A birodalom, Lapidárium I–II–III., Ében.

Elhunyt Czesław MIŁOSZ

Czesław Miłosz 1911-2004